Az alá- és fölérendeltséget mindannyian átéltük már. Életünket kisgyermekként az alárendelt személyiség szerepében kezdjük el, hiszen életképtelenségünk miatt sokáig gondoskodásra szorulunk, így első néhány évünkben megtapasztaljuk a teljes kiszolgáltatottságot. Mint a legtöbb dologban, itt is vízválasztóak az első évek, mert a későbbi viselkedésünket az határozza meg, hogyan éltük meg ezt a helyzetet. Ha szerető gondoskodással fordultak felénk szüleink, akkor nem a kiszolgáltatottságot érzékeltük, hanem a szeretetteli függőséget, amiből kialakulhatott a bizalom. Ám ha a rólunk való gondoskodást – és bennünket is – szüleink nem örömnek, hanem tehernek érezték, akkor később is megmarad az az érzésünk, hogy ránk nincs szükség, mi nem örömöt jelentünk másoknak, hanem terhet, akitől igyekeznek a többiek minél előbb megszabadulni. Ez vezet a bizalmatlansághoz, egészségtelen függőséghez, az alárendelt érzéshez/gondolkodáshoz, és az önalávető viselkedéshez.
Az alá-, fölérendeltség másik aspektusa a férfi-női szerephez kötődik. Technikailag szédületes tempóban haladtunk az elmúlt 20-30 évben, ám a nemi szerepek és kapcsolataink tekintetében olyan lemaradás tapasztalható, ami a kőkorszakig nyúlik vissza. Mivel a maszkulin típusú energiák és a férfiszerep egyeduralkodó volt évszázadokig/ezredekig, az értékítéletünk is teljesen felborult. Nem maradt helye a feminin energiáknak az értékrendünkben. Az anyaszerep dobogóra került, ám a NŐ, a maga feminin értékeivel teljesen elveszítette az értékét. Ebből alakulhatott ki az a szégyenletes helyzet, hogy a nők hosszú ideje alárendelt szerepet töltenek be, így az önalávető viselkedés elsősorban őket sújtja, rájuk jellemző. (Meg lehetne még említeni a keresztény egyház szerepét ebben a témában is, növelve bűnlajstromukat, de ez egy másik téma.)
A megfelelési kényszer az önalávető viselkedéssel analóg, hiszen mindkettőnek a szeretettől való megfosztottság, az értéktelenség érzete, és az alacsony önbecsülés az alapja.
Ha az alapvetően alárendelt típusú személyiség hatalmat kap a kezébe, és fölérendelt státuszt, elviselhetetlenül pöffeszkedő, arrogáns, cezaromániássá válik. Ezért aztán az ő hatalmuk mindig pünkösdi királyság, mert a közösség előbb vagy utóbb kiveti magából a hatalommal ilyen fokon visszaélő egyedeket, akik általában ráadásul szakmailag sem állnak a helyzet magaslatán. Ám ha mégis, emberileg akkor is olyan súlyos hibákat vétenek, ami felett nem lehet sokáig szemet hunyni a feletteseknek. Ezzel a habitussal viszonylag hosszabb ideig csak a politikában lehet megmaradni, mert ott nincs szükség kompetenciára.
A fölérendeltség ugyanebből táplálkozik: a gyerekkori mellőzöttségből, és a meleg, szeretetteli családi légkör hiányából.
Itt kétféle fölérendeltségről van szó, az egyik „megalapozott”, a másik csak szerep.
„Megalapozott” fölérendeltségnek azt nevezem, amikor valaki az érzelmi sivárság elől a munkába menekül, és ott valódi sikereket ér el. Nem egyszer túlkompenzál és munkamániássá válik. (Ez is lehet egyik oka ennek a fajta pótcselekvésnek, mert az egyénnek szüksége van arra, hogy valamiért - ha nem is szeretik, de legalább elismerjék.) Ebben az esetben a személy érez önbecsülést az elért teljesítménye folytán, de önértékelése ennek ellenére alacsony marad, a gyermekkori mellőzöttség miatt. Ha a sikereit túlbecsüli, fölérendeltté, fennhéjázóvá, fensőségessé, leereszkedővé válik.
A másik attitűd az, amikor valakinek semmi alapja nincs a fölérendelt viselkedésre, mert semmiben nem ért el eredményt, még sosem próbálta ki magát igazán semmiben. Ennek valószínűsíthető oka az önértékelés teljes hiánya, ami arra az önvédelmi stratégiára sarkallja, hogy semmiben se tegye próbára magát, mert a legkisebb kudarcra összeroskad. Ennek a típusnak a kudarc nem elviselhető semmilyen mennyiségben és formában.
A fölérendelt személyiség belül ugyanúgy szenved, ugyanolyan boldogtalan, mint az alárendelt, tartozzon bármelyik típusba is.
A fölé- és alárendeltség esetében is csak a feltétel nélküli szeretet által felfedezhető önértékelés hozhatja el a megoldást.