A fekete párduc

Az illuzionista

Sophie - Prózák

A FANTÁZIA VILÁGA

A fekete párduc látszólag lustán heverészett az erdőszélen. A szakavatott megfigyelő azonban láthatta, hogy lustasága mindössze ravaszság. Tőle nem messze ugyanis némi neszezés és mozgás volt megfigyelhető. A párduc áldozatát leste. Éhes nem volt, de mérhetetlenül vad ösztöne hajtotta, hogy a közelében lévő élőlényt leterítse. Az áldozat megneszelhette a veszélyt, mert - madár lévén - hirtelen felröppent egy fára. A nagymacska azonban egy hatalmas ugrással a fánál termett és felszaladt utána. Mozgása összehangolt és végtelenül kecses, már-már harmonikus volt, elképesztő ellentétet alkotva vérszomjas természetével. A madár és a párduc is meglapult a fán.

Christin az étterem teraszán ült, meleg nyári nap volt, a kánikulának vége, a nyár is a vége felé járt. Lassan végighordozta tekintetét a teraszon, kellemes hely volt. Fehérre festett, "csipkézett" öntöttvas székek fogták körül az asztalokat, amelyeken halványzöld abroszok
voltak. A fűszertartók, szalvéták ugyanilyen árnyalatúak, és a vázák is, melyek mindegyikében egy-egy szál vörös rózsa pompázott. Az emberek halkan beszélgettek, a jólét és jóllét hangulata lebegett a terasz fölött.
Christin gondolatai elkalandoztak, a nem messzi múltat idézve föl. Itt, ebben az étteremben ismerkedett meg Zachával, egy évvel ezelőtt. Milyen furcsa név! Emlékszik, az volt az első kérdése a férfihoz, hogy ez nem női név-e? Ö elnevette magát, mert a legtöbben, akikkel megismerkedett élete során, ugyanezt kérdezték tőle.
- Anyám meglehetősen ábrándos természetű, légies, kissé különös asszony. Amikor várandós volt velem, apámmal együtt százszor végignézték a különböző utónév könyveket, de anyámnak egyik sem tetszett.
- Apád mit szólt ahhoz, hogy a gyerekének nem lesz neve?
- Apám még most is imádja anyámat, így aztán ezt a név-dolgot teljesen rá is hagyta. Ö úgy oldotta meg, hogy kitalált egy nevet, így lettem Zacha. A név bejegyzése némi bonyodalmat idézett elő, mert mielőtt bejegyezhették volna születési papírjaimba, engedélyeztetni kellett. Hát ennyit a nevemről.
- Már csak egy kérdés: mit jelent?
- Nagyon régi, ógermán eredetű és azt jelenti: Fekete Párduc.
Zacha első pillanattól kezdve szimpatikus volt Christinnek. Átlagos magasságú, de talán a mozgása miatt, mégis nyúlánknak tűnt. Széles vállai, keskeny csípője és harmonikus, macskaszerű volt a mozgása, mely megismerkedésük pillanatában valóban egy fekete párducot idézett. A mosolygós arany-barna szemek, a határozott, de nem bozontos fekete szemöldök szabályosan ívelt, s a tekintetében volt valami, ami a nőt első pillanatban megfogta. Kellemes beszélgető partnerek bizonyult, sok mindenben hasonló volt a véleményük.
Az első este néhány órája hamar elröppent. Mikor kiszálltak a kocsiból a ház előtt, ahol Christin lakott, mindketten sajnálták, hogy olyan gyorsan eltelt az idő.

A fekete párduc egy darabig figyelte áldozatát, azután úgy tett, mint akit az egész nem érdekel tovább, és fenséges mozgással lekúszott a fáról, majd annak tövében újra elhevert. Ez azonban roppant megtévesztő volt, mert tovább figyelte zsákmányát. Okos szemeit egy pillanatig sem vette le róla. Várt a kedvező alkalomra, addig is többször megnyalta szája szélét, mint aki előre érzi a lakoma ízét a szájában. Félelmetes volt.

Christin egyedül ült az asztalnál, már túl volt az ebéden, most egy kávét kért az éppen nesztelenül arra haladó pincértől. Ismét körbenézett a teraszon és nem messze tőle felfedezett egy középkorú házaspárt, akik szemmel láthatóan elmélyülten beszélgettek, nagyon élvezték egymás társaságát. Ahogy figyelte őket, gondolatai visszatértek Zachához és az egy évvel ezelőtt történtekhez.
Nagyon gyorsan egymásba szerettek, Christin tulajdonképpen csak azt vette észre, hogy egy szerelem kellős közepén van. Olyan gyorsan beleszeretett a férfiba, hogy tulajdonképpen magát a folyamatot észre sem vette, csak a végeredményt. Persze nagyon jól tudta, hogy ez másképp nem volt lehetséges, csak úgy, hogy Zacha viszonozta szerelmét, így a két összekapcsolódó érzelem szédületes gyorsasággal növekedett. A vonzalmat csak fokozta, hogy nagyon sok mindenben azonos volt az ízlésük, így például együtt hallgattak zenét, szerettek táncolni, moziba, színházba járni. Voltak néhányszor jazz-clubban és nagyokat kirándultak. Mozgalmas, színes volt az életük és testeik is egymásra találtak.
Négy hónap telt el így, amikor összeköltöztek. Christin boldog volt, és úgy látszott, hogy Zacha is az. Mindketten elégedettek voltak hát helyzetükkel, illetve a nőnek volt egy problémája. A férfinek sajnos minden hónapban két hetet egy másik városban kellett töltenie, munkája miatt. Christin ugyan ezt tudta kapcsolatuk elejétől fogva, azonban ez mit sem változtatott azon a helyzeten, hogy ilyenkor hiányolta a férfit. Már három hónapja éltek együtt békességben és egyetértésben, amikor egy reggel, miközben Christin munkába készülődött, meglepve hallotta, hogy Zacha mobiltelefonja szól. Még sosem felejtette itthon - gondolta a nő. Rövid keresgélés után megtalálta és beleszólt a telefonba. Egy női hang válaszolt: - Halló! Hát maga kicsoda? Én a férjemmel akarok beszélni!

A madár bevette a fekete párduc cselét és leszállt a földre, nem messze a vadállattól. Miközben az élelemszerzéssel volt elfoglalva, óvatlanul közeledett a nagymacskához. A párduc egy ideje már moccanatlanul, csendben figyelt, ám most végre eljött az alkalmas pillanat és egyetlen ugrással rávetette magát a tápláléklánc alatta lévő láncszemére. Harapásával eltörte a csigolyáját és jóízűen falatozni kezdett.

Christin tulajdonképpen most azért jött el egy év múlva ugyanerre a helyre, hogy végleg lezárja magában az elmúlt év eseményeit. Az ominózus telefon után természetesen megkérdezte a férfitól, hogy ezt mégis hogy gondolta. Ó már addigra elkönyvelte magában, hogy Zacha csak hazudta a szerelmet. Annál nagyobb volt a meglepetése, amikor kiderült, hogy a férfi valóban szereti, ám képtelen elszakadni feleségétől és gyerekeitől. Bevallotta, hogy egy ideig rettenetesen vívódott, hogy melyiküket válassza, végül rájött, hogy nem tud dönteni. Christin ebből megértette, hogy egy olyan férfivel hozta össze a sors, aki nem vállalja fel igazán sem a feleségét, sem őt. Így ő döntötte el kapcsolatuk további sorsát: visszaköltözött saját lakásába. Pocsék három hónap következett az életében, meg kellett emésztenie a csalódást. Most, hogy végiggondolta az eseményeket, most érezte csak, hogy már nincs benne düh, sem keserűség, sem fájdalom.
A pincért kereste a szemével, hogy rendeljen magának még egy ásványvizet. Ahogy körülnézett, szeme összeakadt egy férfiével. Alig észrevehetően, inkább csak magában, elmosolyodott. (2002)

Yvette ült az asztalnál és lassan elgondolkodva iszogatta kávéját. A kávézóban nem sokan voltak, így elfoglalhatta kedvenc helyét: az utcára néző panoráma ablak melletti asztalt. Kár volt Francoisra hallgatnia, már rég meg kellett volna vennie azt a kis céget – gondolta magában.

Az utóbbi 3 évben elég jól ment a vállalkozása, kezdte kinőni magát, érdemes volt azon gondolkodnia, hogy ha kis lépésekben is, de terjeszkedjen. A lányoknak már annyi munkája volt, hogy lassan nem tudta kiadni nekik a heti pihenőnapjaikat sem, és félő volt, hogy előbb-utóbb az arcukon, testtartásukon is meglátszik a fáradtság. Márpedig egy manökennek a teste, az arca a „munkaeszköze”, arra kell a legjobban vigyáznia. Azon gondolkodott, hogyan szervezhetné át a céget, hogyan tudná jobban összhangba hozni azt a háromféle tevékenységet, amivel foglalkozott. Egyre inkább hajlott a gondolatra, hogy – az ellentétes nézeteik ellenére, vagy talán éppen azért – Francoisnak fölajánlja az üzlet egyharmadát. A férfi nagyon jól bánik az emberekkel, rendkívül jók a kereskedéshez szükséges képességei. Sőt, nem egyszer még azelőtt megérzi, merre mozdul el a piac, mielőtt az láthatóvá válna, bekövetkezne.

Ahogy nézte az utcán jövő-menő embereket, megakadt a szeme egy férfin, aki legalább egy fejjel magasodott az emberek feje fölé. A pasas lassan, ráérősen sétált, meg-megállt a kirakatok előtt. Odaért a kávézóhoz, szemügyre vette a bejárat fölötti cégtáblát és egy-két másodperc után úgy döntött, bemegy.

Yvettetől nem messze foglalt helyet átellenben, egy másik asztalnál. A felszolgálótól megrendelt süteményt lassan majszolgatta el. Miután befejezte, hátradőlt székében és körülnézett, kávéját kavargatva. Végigpásztázta a helyiséget és Yvetten akadt meg a szeme. A nő egy darabig állta a férfitekintetet, de azután elfordította a fejét és újra az utcát bámulta. Azonban érezte, hogy a másik nézi őt, és azon kapta magát, hogy újra egymásba fúródik a szemük. Volt valami a férfiben, a testtartásában, ami ragadozóra emlékeztette a nőt, egyszerre vonzotta és taszította. Újra elfordította a fejét és kinézett az utcára. Egyszer csak belül, a fejében, tisztán hallotta a férfi behízelgő, bársonyos hangját:

- Szépségem! Várlak este 7-kor az Intercontinentalban, a Nászutas lakosztályban. El ne késs, addigra behűttetem a pezsgőt.
A nő tarkóját hideg verejték lepte el, mely lassan végigkúszott a gerincén. Moccanni sem tudott, arra eszmélt, hogy rögvest megfullad, mert még levegőt sem vett a döbbenettől. Egy belső erő mégis arra késztette, hogy a férfira nézzen. Fölemelte a fejét, és vonakodva bár, de mégis odapillantott. Úgy is maradt moccanatlanul. A férfi a szeme láttára tűnt el.
Yvette nem volt egy gyáva nő, igencsak helyén volt az esze és a szíve, de ez mégiscsak sok volt hirtelen. Hívta a pincért, fizetett, minél előbb otthon akart lenni, hogy feldolgozza a szokatlan eseményt.

Hazaérve sokáig zuhanyozott, végül egész kellemesen lenyugodott, helyreállt belső nyugalma. Amikor bekapcsolta a tv-t, épp, a híradó ment. Megnézte a kül- és belföldi híreket, majd a kulturális blokk került sorra.

- Kedves nézőink! – hallotta a bemondó hangját – most pedig egy szenzációs eseményről számolunk be Önöknek. Ma hazánkba érkezett a világhírű illuzionista Anthony Nobody. Megérkezésekor a repülőtéren egy ideig fennakadás volt, annyian akarták üdvözölni. Azután hatalmas riadalom tört ki, mert a művész úr egyik pillanatról a másikra, eltűnt, senki nem látta. Már a rendőrség is be akart kapcsolódni a keresésbe, amikor az Intercontinental portása izgatottan telefonált Nobody úr managerének, hogy most látta megérkezni a művész urat. Illetve nem is látta megérkezni, mert egyszerre ott állt előtte, és kérte a szobakulcsát meg egy üveg hűtött pezsgőt, föl a szobájába, este 7-re. Craige Hawkins, Anthony Nobody managere odarohant a szállodába, hogy saját szemével győződjön meg Nobody úr valóságáról és testi épségéről.
- Most pedig kedves nézőink, nézzenek meg egy filmösszeállítást Anthony Nobodyról.

Yvette kitágult pupillákkal meredt a tv képernyőjére. Felismerte a férfit a kávézóból – és hangos hahotára fakadt.
(2002)