Sophie - Prózák

Mielőtt összebútoroznánk, előtte kell kritikusan szemlélni leendő hálótársunkat, és az észleltek alapján eldönteni, hogy tudunk-e vele élni. Ilyenkor érdemes lajstromba venni árnyékos és fényes oldalát, és átgondolni, hogy ha egy fikarcnyit sem változik, akkor is tudjuk e szeretni így, ahogy van. Mi ezt általában fordítva szoktuk. Mielőtt összeköltözünk, jó szorosan becsukjuk a szemünket, miután együtt élünk, akkor jól kinyitjuk. És elkezdődik egymás szidalmazása, becsmérlése, lehúzása.
Ezt a kapcsolatot eleve nem a szeretet hozta össze, hanem a függőség.
(2009)

A PÁRKAPCSOLATRÓL 2.

Kapcsolatainkban nem tudjuk, hogy hol húzódik a határ, amíg a mi felelősségünk tart, és hol kezdődik a másiké, amit ha magunkravállalunk, felborul a kapcsolat harmóniája. Az egyik

lassan kivonul minden felelősségből, míg a másik azokat fokozatosan magára vállalja, a végén csaknem az összes felelősség őt terheli. Ám mielőtt bárki előadná mártír szerepét, gyorsan leszögezem, hogy az energiák kiegyenlítődésre törekednek, ezért az egyik oldal többlete, a másik oldalon hiányként jelentkezik. Vagyis van egy, vagy két másik terület, amiért viszont egyáltalán nem vállal felelősséget az, aki a kapcsolatot hurcolja a vállán. És fordítva, aki ebből kivonul, máshol túlkompenzál, többletteljesítményre igyekszik. Éppen ez a diszharmónia a figyelmeztető, hogy keressük meg azt az életterületet, aminek az elfedésére túlkompenzálásra rendezkedtünk be. Érdemes utánanézni a túlzásba vitt dolgainknak, pótcselekvéseinknek, hogy mi az, amit viszont egyáltalán nem vállalunk fel. Ez is egojátszma, és minél inkább az ego uralja a párkapcsolatot, az annál boldogtalanabb, és élettelenebb.
Azzal, ha nem vállalunk fel pl. egy szerelmi kapcsolatot ilyen-olyan okokból, az, aki ezt teszi, nem csak a társát nem vállalja, hanem önmagának azt a részét is megtagadja, amelyikkel társához kapcsolódik. Vagyis végső soron önmegtagadásról beszélhetünk. Nem vállalja azokat a tulajdonságait, képességeit, amiket társa aktivált benne, illetve a kapcsolat által kelt életre.
(2009)

A HÁZASSÁGRÓL

Házasodunk, összeköltözünk, szétköltözünk, de mindig ugyanabban a szituban találjuk magunkat. Hiszen nem oldottuk meg a problémánkat, még ugyanazokat a hibás gondolati mintákat követjük, ugyanazokat a játszmákat játszuk. Nem vesszük észre, hogy hol feneklik meg a konfliktus. Nem, mert ehhez komoly befelé tekintés kell, ráadásul részrehajlás nélkül, saját gyengeségeinket ugyanúgy észre kell vennünk, mint másokét. Egy mércénk van, azzal mérünk mindenkit, magunkat is. Ha valamit másoknál hibaként értékelünk, az nálunk is abban a rubrikában kell szerepeljen. Amikor ezt elfogadtuk, akkor jön a következő nehézség. Gondolkodásmódunkat annyira kell rugalmassá tennünk, hogy felismerjünk egy új, kínálkozó gondolatmintát, egy könyvből, CD-ről, filmből, valakinek a szavaiból. A felismeréssel indulunk el saját megoldásunk felé.
Amikor sokáig csak az egoink érintkeznek, felgyülemlik a fájdalom, harag, düh, és csak vádaskodunk. Eleinte még nincs olyan fokú gyűlölet, ami lehetetlenné teszi a kommunikációt, ám ahogy múlik az idő, egyre inkább hallgatásba burkolózunk, mert nem értjük meg egymást. Mindenki csak a maga igazát hajtogatja, amivel a másikat újabb fájdalomnak teszi ki. A tudattalanul működő párkapcsolatok ilyenkor, ebben a stádiumban mennek tönkre, mert az egymás iránt érzett elégedetlenséget, dühöt egyre ritkábban tudják leküzdeni. Ha együtt maradnak, innentől már csak rombolják egymást és önmagukat. Egy idő után olyan mélyek a fájdalmak és sebek, hogy egymással már nem tudnak róla beszélni. Csak panaszkodnak a barátoknak, de már képtelenek változtatni az egymáshoz fűződő kapcsolatukon.
A másik alternatíva ennél is rosszabb, amikor a házasfelek még azt is letagadják, hogy elmúlt a szerelem/szeretet, és helyében nem maradt más, csak a fájdalom, keserűség, vád, önvád. Érzelmeik eltompultak, és ebben a tompaságban élik le életüket.
A szánalmas egoszerelem elmúltával két érzelmileg kisemmizett ember áll egymással szemben.
(2009)

A VÁLÁSRÓL

Ma ismerkedős kedvemben voltam, és a zöldségesnél fecsegtem egy hölggyel, hogy az ember azt sem tudja milyen könnyű kaját főzzön ilyen melegben. Mire a zöldséges megszólal, hogy ő tegnap este chilis babot kapott vacsira. A fazon elég rossz bőrben van, még egy - két ilyen gondoskodás, és elteszi a feleségek gyöngye láb alól. Pusztít a szeretet a párkapcsolatokban, sorban "elhullanak" a hitvesi szeretet áldozatai.
Nem a házasság intézményét vitatom, a kerettel nincsen semmi baj. Soha nem az eszközben van a hiba, mindig azzal, aki használja. A jó eszközt lehet rosszul is és jól is használni, hibás, elvétett cél érdekében, vagy a jó célért. Ha a házasság nem a hazugságra épül, hanem a valódi érzelmekre, a valódi szeretetre, és a lelki fejlődésre, akkor nyugodtan szentesíthetjük templomban, anyakönyvvezető előtt – ahol csak akarjuk, ha ez számunkra fontos.

Mostanában a házasságot kétfelől is éri támadás jogosan vagy jogtalanul. Részint azért támadjuk, mert elavultnak tartjuk, mondván: úgyis felbomlik, annyi a válás. Ez a másik támadáspont, a válás. Itt sem a válás lehetőségével van a baj, hanem azzal, hogy képtelenek vagyunk megtanulni egy párkapcsolatból azt, amit meg kell, ehelyett még 4-szer házasságot kötünk, és siránkozunk, hogy nincs egy normális férfi / nincs egy normális nő. Holott nem mentális problémáink vannak, csupán annyi a baj, hogy képtelenek vagyunk felnőni, és felnőtt módjára vállalni a felelősséget tetteinkért és kimondott szavainkért. Szavainkért aztán végképp nem vállalunk semmiféle felelősséget, a legelterjedtebb, amivel lelkiismeret furdalás nélkül fel is mentjük magunkat, mindössze két szó: „nem emlékszem”. De kérem szépen! A szavainkkal teremtünk!
Az nagyon jó, hogy megvan a lehetősége a házasság intézményének és a válásnak is. Csak egy dolgot kell megtennünk, de azt nagyon: felelősséget kell vállalnunk a házasságért és a válásért is! A házasság addig működőképes, ameddig biztosítja mindkét fél számára a lelki fejlődést, ezáltal a boldogságot. A válás pedig lehetőség arra, hogy ha megtanultuk házastársunktól a leckét, és nincs tovább dolgunk egymással, kiléphessünk abból a párkapcsolatból, amit annak idején a boldogságra szerződve kötöttünk, és ami mostanra visszahúz, megsebez, ellehetetlenít, megbénít, boldogtalanná tesz.
Nem az eszközzel van a baj, hanem azzal, aki ezeket nem jól használja.
(2009)