Sophie - Prózák

GONDOLKODOM ...

A személyiség-fejlődésről
A fejlődésről

Ön itt van most

A FEJLŐDÉSRŐL

Mindig ott bukunk bele az egoba, hogy a másiktól követelünk. Mert nagyon tudjuk, hogy neki mit kéne/kell tennie.
Pedig sokkal harmonikusabban élhetnénk, ha nem azzal foglalkoznánk, hogy mit mond a másik, vagy mit csinál, hanem a saját fejlődésünket biztosítanánk, saját utunkat egyengetnénk. Sorsunk útját járni azt jelenti, fejlődünk, tudatosodunk.
A személyiség az egész életen át nem változik (csak visszaszorul, ha annak van itt az ideje), mindig ugyanazokat a szerepeket játsza, hiszen éppen erre lett megkonstruálva. Éppen a negatív, az „ellenszenves” személyiségvonások segítik a tudatosodást, hiszen ezekkel konfrontálódunk, ezekkel gyűjtjük a fájdalmas tapasztalatokat, hogy „ne erre, hanem arra!”. Ezek a keserves tapasztalatok terelnek minket sorsunk útjára - önMAGunkhoz.


Ha sohasem élsz úgy, hogy elkötelezetté válsz magad mellett, sohasem tudod meg, mennyit érsz és mire vagy képes. (2002)

A SZEMÉLYISÉGFEJLŐDÉSRŐL

Olvastam Erich Burne, Emberi játszmák c. könyvét. (A játszma fogalmát nem a szórakozás értelmében használja. Társadalmi tevékenységünk során javarészt játszmákat játszunk, legfőbb jellegzetességük, hogy szabályozottak. Pl. egy rendezvénynek megvannak a szabályai, ahogyan viselkedünk. Ez a szabályozottság éppen akkor lesz nyilvánvalóvá, amikor valaki, valami nem odaillőt mond, vagy tesz. Ilyenkor a csoport tagjai zavarba jönnek, kínossá válik az egész szituáció.) Ha elfogadom az ő személyiség felépítésének meghatározását, érdekes következtetésekre jutok. Íme az ő meghatározásában a személyiség struktúra:
Szülői én-állapot *******Kritikus Szülő
**********************Gondoskodó Szülő
Felnőtti én-állapot tanul, számításokat végez, mérlegel
Gyermeki én-állapot ***Alkalmazkodó Gyermek
**********************Dacos Gyermek
**********************Természetes Gyermek (spontán viselkedés)
Burn a következő terminusokkal él:
- Szülői én-állapot: az ember 1 és 7 éves kora között tudattalanul sajátítja el, elsősorban szülei mintájára.
- Felnőtti én-állapot: kora gyermekkorban már megvannak a nyomai, de ez az én-állapot az, amelyik a tanulás-figyelés-okulás, azaz a tapasztalat által folyamatosan fejlődik.
- Gyermeki én-állapot: ez elsősorban, és mindenek előtt az érzelmeink színtere.

Továbbgondoltam a Gyermeki én-állapotot, és néhány érdekes következtetésre jutottam. Ha a Gyermeki én-állapotot és az egot analógnak tekintem, a Gyermek az, amelyik
1. önmagát tekinti középpontnak, ebből az következik, hogy
- nem rendelkezik empátiás készséggel, és
- nincs rálátása sem önmagára (mert nem tud magától eltávolodni), sem másokra (mert mások nem kerülnek érdeklődésének középpontjába – nem tévesztendő össze az esetenkénti és felületes érdeklődéssel!);
2. továbbá a Gyermek irányítja annak a személyiségnek az életét, aki nagyrészt érzelmei között él; ebből következően ez a személyiség elakadt a fejlődésben – biológiailag akárhány éves is.
Az érzelmek adottak, azokat fejleszteni nem lehet, csak megélni. Azonban ahhoz, hogy a Felnőttünk fejlődjön, és valódi tapasztalattal bíró Felnőtté váljon, fel kell ismernünk érzelmeinket. Ez azonban még kevés, a felismert érzelmeinket meg kell élnünk, és a megélt érzelmeinkkel azonosulnunk kell, így ismerve el Gyermeki én-állapotunkat (a bennünk élő Gyermeket). A személyiség fejlődése tehát az érzelmek gyógyításával kezdődik úgy, hogy az elfojtott, ki nem élt érzelmeket a felszínre hozzuk. Amikor ez megtörténik, a Gyermek többé nem köti le minden figyelmünket az érzelmeivel, hiszen „tudja”, hogy alkalomadtán számíthat ránk. Ekkor, amikor már elismertük a Gyermek létjogosultságát, megindulhat a személyiség – a Felnőtt – fejlődése, egészséges érzelmi alapra építve életét, stabil érzelmekre alapozva döntéseit. Átveheti végre az irányítást a Gyermektől, mert többé nincs kitéve az érzelmi hullámzásoknak, a megalapozatlan, spontán érzelmi döntéseknek.
Az egészséges személyiség struktúra alapja, tehát az egészséges érzelmekkel rendelkező Gyermek. Rendkívül nagy a szülők felelőssége abban, hogy gyermekeik érzelmeit hogyan engedik kiélni. Az a szülő, aki a negatív érzelmeit nem éli ki, ill. azt gyermekének sem engedi, magára veszi azt a felelősséget, hogy döntésével gyermekét is megfosztja a személyiség fejlődéstől,

mintegy erőszakkal rögzíti a Gyermeki én-állapotot. Ebből az következik tehát, hogy a Gyermeki én-állapotban rögzült szülő önmagát reprodukálja!
Ez minden olyan személyiségre érvényes, amelyik nem képes az önálló életvezetésre. Azonban társadalmi elvárásaink folytán, muszáj eltitkolnunk Gyermeki én-állapotunkat, különben nevetségessé válnánk. Ezért a gyermeki érzelmeinket áttételesen, Szülői én-állapotunkban éljük ki, annak is a Kritikus Szülő változatát játszuk. A Kritikus Szülő az, aki rögzült – elsősorban családja által rögzített – szabályok szerint él és „játszik”, mivel Felnőttje nem fejlődhetett az évek folyamán. Kritikus Szülők az ún. „jó gyerekekből” lesznek, akiket másképpen az „Alkalmazkodó Gyermek” néven illethetünk.
Életem folyamán azt tapasztaltam, hogy valahányszor nem voltam „jó kislány” – magyarán fölvállaltam és megéltem negatív érzéseimet – és ezt igyekeztem minden esetben tudatosítani –, elképesztően sok energiát nyertem. Vajon miért ítéljük el, és egyáltalán miért minősítjük érzelmeinket? Mi szükségünk van arra, hogy valami megfoghatatlan (legalábbis mostanra megfoghatatlan) elvárás miatt elfojtsuk teljesen helyénvaló és egészséges érzelmeinket? (Nem a túlzott érzelmi megnyilvánulásokról beszélek, azok éppen-hogy a „beteg Gyermek” megnyilvánulásai!) Mi szükségünk van arra, hogy erőszakkal megakasszuk magunkat és gyermekeinket a fejlődésben, a felnőtté válás folyamatában? Mintha valami láthatatlan hatalom arra kényszerítene minket, embereket, hogy saját magunkkal és másokkal is jól kitoljunk. Mintha ez a hatalom arra kényszerítene minket, hogy saját magunkat és másokat is tegyünk minél boldogtalanabbá.
A Gyermek semmi mást nem akar, csak kiélni, megélni az érzelmeit. Megtapasztalni, hogy melyik érzelmi megnyilvánulás milyen következményekkel jár. Vagyis a Gyermek tanulni akar a tapasztalatai által. Vajon azt, amikor az életet tanuljuk, miért nem vesszük tanulásnak? Amikor azt tanuljuk meg, hogyan érjük el a boldogságot, hogyan valósítsuk meg az álmainkat, azt miért nem vesszük komolyan? Csakúgy megkérdezem: mennyivel komolyabb az egyszeregy, mint maga az Élet!?
Az a Gyermek, aki nem lehetett Természetes Gyermek, továbbra is azon fáradozik, hogy elismertesse önmagával és környezetével (végső soron a társadalommal), hogy joga van saját érzelmei megéléséhez. Az a – biológiailag – felnőtt, akire folyvást figyelni, és foglalkozni kell vele, szintén nem élte ki a szükségletei szerint a Gyermeket.
A játszmákat mindig a „rögzült személyiségrészünk” kezdeményezi, mivel érzelmi életünk (mint ahogyan egész családunké is) e játékszabályokra épült. Megszokjuk, hogy egészséges érzelmeinket közvetlenül nem fejezhetjük ki, ezért közvetett módon juttatjuk kifejezésre. Így azonban elesünk a kölcsönös, közvetlen érzelmi cserétől, az intimitástól. Ez komoly problémát okoz, mert függőségek alakulnak ki, hiszen az érzelmeket helyettesítő játszmákhoz játszótárs, társak kellenek. Függőségen alapuló kapcsolataink (akár szülő-gyermek, akár párkapcsolat) mindaddig fennmaradnak, ameddig nem gyógyítjuk meg Gyermeki én-állapotunkat, nem válunk Természetes gyermekké, aki már képes az intim kapcsolat létrehozására és megélésére.
A másik komoly problémát az jelenti, hogy a valódi érzelmi megnyilvánulásokat ezekkel az ún. emberi játszmákkal azonosítjuk. E téves azonosítás folytán az ember – rossz esetben – úgy hal meg, hogy sohasem ismerte meg a valódi szeretetet. Vajon mit élünk meg egyáltalán? Mennyire tekinthető valóságosnak az az élet, ami rosszul azonosított, valótlan érzelmekre épül? Minek tekinthető az ilyen alapokon nyugvó kapcsolat? Lehetséges, hogy gyávaságunkért azzal fizetünk, hogy nem is élünk valódi életet, csak valami árnyék-létet?

(2002)


A Sophie - Prózák weboldalainak egyikén jár Kedves Olvasó, ahol több mint 40 történetet, szikrát, spirituális ébreszto gondolatot, sot, gondolatébreszto gondolatot talál. A prózák többfélék, így a spirituális jellegu írásokon kívül sok-sok szórakozásra, nevetésre is van lehetosége.
Az oldal két esszét tartalmaz: Gondolkodom ... A fejlődésről, A személyiségfejlődésről.
Mind az epikai, mind a lírai alkotásokra jellemző egyfajta spirituális beállítódás. De nevezhetjük a változás irányába ható gondolkodásmódnak, ébresztőnek is. Ez leginkább az Ébredés Krónika 2009. c. naplóbejegyzéseknél tűnik ki a legtisztábban, és elég sok vers, illetve versciklus tartalmából, címéből.

Sophie további weboldalai, mint EzoTaro
E-mail: ezotaro22@gmail.com
Web#1: http://www.ezotaro.com
Web#2: http://www.lelekrestaurator.info
Web#3: http://www.ezotaro.odafigyelo.com